Nem föladni
Perselus kezdte egyre rosszabbul érezni magát. Lily ott szipogott előtte, miközben ő a kis Harryt próbálta megnyugtatni. Az egész helyzet abszurd és irracionális volt. Mégis mit csinál? Régebben tiszta őrültségnek tartotta volna a dolgot, hogy valaha is ilyet tesz még életében. Bár ahogy nézzük, hiszen ez már nem teljesen az ő élete… Fáradtan sóhajtott föl, majd mocorgásra lett figyelmes a mögöttük lévő bokrokból. Fél szemmel hátrasandított, és meglátta a lehajtott fejű Siriust, amint az háttal áll nekik. Már így is kellemetlen volt a szituáció, és nem akart belegondolni, hogy amaz végighallgatta az egész kis ömlengését Potterről. Lassan állt csak föl, kezében tartva Harryt, majd kisétált a bokrok közül. Akkor figyelt csak föl, a szintén zavartan ácsorgó Remusra. Szó nélkül ment oda a férfihoz, és adta át neki a gyereket. Remus szavak nélkül is értette a célzást, fejével intett Siriusnak, hogy menjenek. A fekete hajú elhúzta a száját, de most az egyszer nem akadékoskodott, némán követte a másikat. Perselus visszafordult a bokrokhoz. A ritkás ágak kuszaságán át is tisztán látta Lily rázkódó alakját, és bár a nő nem adott ki hangokat, könnyei ismét patakokban hullottak alá. Újra erőt vett magán, majd visszatért a fatörzshöz, és leült rá. Lily föl sem nézett, csak rávetette magát a másikra. Perselus szíve majd megszakadt, de ismét vigasztalni kezdte a nőt.
– Hiszen megígértem neki, hogy itt leszek nem? Akkor miért akarok meghátrálni? Miért akarok elszaladni? – kérdezte magától, bár teljesen fölöslegesen, hiszen tudta a választ. Belülről mardosta a féltékenység, ami egyre inkább elhatalmasodott fölötte, és kezdte felőrölni. Érzései ellen küzdve ölelte magához a nőt, és lágyan ringatni kezdte. Már nem volt ereje, hogy megszólaljon, így inkább csak szorosabban ölelte a másikat. Nem tudta mennyi idő telt el így. Talán egy óra is, de a sírás lassan alábbhagyott. Perselus a végén csak arra lett figyelmes, hogy Lily oltalmat keresve furakszik be az ölébe és bújik hozzá egyre közelebb. Aki nem ismerte volna őket, és nem tudta volna a múltjukat, biztos azt hinné, hogy ismét egy szerelmespár bújt el a kíváncsi szemek elől a bozótosba.
November végén járt az idő, és így már korán sötétedni kezdett. Az eddigi fokozatosság immár eltűnt, s a sötétség olyan hirtelen borult rá a vidékre, mintha odafönn kikapcsolták volna a világítást. Perselus érezte, ahogy Lily megremeg, és jobbnak látta, ha visszamennek a kastélyba. Talpra segítette a nőt, aki még mindig a mellkasához volt bújva. Lassan emelte föl a fejét, és belenézett Perselus fekete szemeibe. A férfi arca egy pillanatra megdöbbent, ahogy meglátta a különösen csillogó zöld tekintetet. Erős gyanúja támadt, hogy a nő nincs jól, így a homlokára tette a kezét. Lily homloka tüzelt a láztól, arca piros volt, és a tekintetén is látszott, hogy már nem sok hiányzik hozzá és összeesik. Piton fölkapta az ölébe, és amilyen gyorsan csak bírt, szaladt vele a kastély felé. Ahogy belépett az előcsarnokba, meglátta a feléjük közeledő Dorát.
– Nymphadora, szólj az igazgató úrnak, hogy a tanárnő belázasodott, adok neki pár bájitalt, hogy jobban legyen, de holnap nem fogja tudni megtartani az óráit.
A kislány bólintott, majd elszaladt. Perselus szélsebesen haladt tovább a lakosztályáig, bevágta az ajtót, és lefektette a nőt a nappaliban lévő kanapéra. Lily ekkor már rázkódott. Alig tíz perc múlva megérkezett Albus a karjában Harryvel.
– Mi történt? – kérdezte sietősen, miközben letette a fiút a földre.
– Kint voltunk a tóparton, Harry kérdezett pár dolgot, ő sírni kezdett, aztán jött Remus meg Black és elvitték őt. Én meg ott maradtam egy zokogó Lilyvel. Vigasztalni próbáltam, de csak lassan sikerült megnyugodnia. Nem tudom mennyit lehettünk kint, de a végén már remegett és lázas volt.
Albus bólintott, és ő is megvizsgálta a nőt. Lily ekkor már viszonylag nyugodtan aludt, persze a homloka még mindig tüzelt és izzadt.
– Szerencsétlen, nehezen dolgozza föl a történteket. A szervezete bizonyára legyengült, és most jön ki rajta a sok stressz.
– Lehet, de ez már akkor is sok… - rázta meg a fejét Perselus, miközben megkapaszkodott a kandallópárkányban.
– Perselus, ha úgy érzed a dolog túlnő rajtad, tudod hogy engem megtalálsz…
– Persze, tudom… csak akkor is rohadt nehéz. Itt van ő, akiért az életem is odaadnám, és végül is odaadtam… Félretettem minden érzésem, minden öncélú gondolatom, csak hogy neki jó legyen. Albus… nem tudom, meddig bírok még a támasza lenni. Ezzel nem csak magát emészti föl, de szépen lassan engem is. Fogalmad sincs, milyen az, mikor a karodban tartod azt, aki a legfontosabb a számodra, és az valaki más miatt törik össze, és ezzel téged is szépen lassan a romlás küszöbére sodor - suttogta a tűzbe elhaló hangon.
Albus a vállára tette kezét és így szólt: - Minden rendbe… - ám ekkor a szobában örvényleni kezdett a levegő. A kisebb felhőből hirtelen a szoba közepére zuhant valami… vagy valaki. Albus és Perselus egyszerre kapták elő a pálcáikat. A szél eltűnt és a földön lévő csuklyás alak mocorogni kezdett. Ahogy felült, lassan előbukkant pár szőke hajtincs, és egy gyerek sírása törte meg a dermesztő csendet. Narcissa Malfoy megérkezett.
Késő délután volt, viszont a Malfoy kúria teljes sötétségbe burkolózott. Narcissa összecsomagolt mindent, amire szükségük lehet. Idegesen pakolt be a bőröndökbe, és a manók hiába sertepertéltek körülötte, a nő figyelemre sem méltatta őket. Lucius az ablaknál állt, fiával a kezében. Narcissa ijedten nézett rájuk.
– Lucius, gyere el az ablaktól… még a végén meglát valaki…
A férfi megforgatta szemeit, majd eleget téve a nő kérésének arrébb állt. Fia békésen szuszogott karjaiban, miközben hüvelykujját szopogatta.
– Szerinted leszokik erről az undorító viselkedésről?
Cissy csúnyán pillantott föl a bőröndből.
– Lucius Malfoy, ez nem undorító, sőt, inkább aranyos. Jegyezd meg, egy gyerek lehet akár aranyvérű, akár mugli, bizonyos korban szopja az ujját. Majd akkor kezdd el kritizálni, ha még tizenévesen is ezt csinálja. Amúgy meg fogadni mernék, hogy te sem voltál különb az ő korában.
Lucius sértődötten fordította el a fejét. Még, hogy egy ízig vérig Malfoy ilyesmit műveljen, pláne hogy Ő, na az teljesen kizárt volt.
– Készen vagy? – sürgette meg párját, mire az idegesen biccentett. Ahogy a nő átvette fiukat, a férfi arca idegesen megfeszült és az alkarjához kapott. Narcissa arcára kiült a rémület.
– Lucius, ne tedd, baj lehet belőle.
Ám a férfi megrázta fejét.
– Mennem kell, ha nem megyek, ki tudja mit művel velünk. Húzom még egy kicsit az időt, amíg lezárod a házat és ti elmenekültök.
A nő könnyes szemmel nézett férjére.
– Könyörgöm, ne tedd, Lucius, mindenre, ami szent. Ne hagyj itt minket.
A férfi elindult a kijárat felé, de még visszaszaladt egy utolsó csókra.
– Zárd le a házat, és tűnjetek el. Használd a zsupszkulcsot, már nincs idő, hogy hoppanálva jussatok fedezékbe.
A nő megrázta a fejét, nem akarta elengedni a másikat.
– Ígérd meg, hogy utánunk jössz. Ígérd meg!
A férfi megeresztett egy halvány mosolyt.
– Megígérem. - Majd elindult kifelé az ajtón.
Narcissa pokolian szenvedett. Féltette a férjét, a fiát, és rettentően kétségbe volt esve. Amint befejezte a pakolást, lezárta a házat. A három házimanó ott jajveszékelt mellette.
– Ti hárman, menjetek a Roxfortba, szólok, ha kellenétek… - utasította őket.
– Igenis, asszonyom! asszonyom, urunknak ugye nem lesz semmi baja? A nagyságos úr biztonságban lesz, ugye? – szipogta a legidősebb manó, aki már vagy száz éves is megvolt.
– Remélem, Tikky, remélem.
Amanók bólintottak, majd három pukkanást követően eltűntek. A nő sóhajtott egy nagyot. Körbenézett a házban, ami most olyan sivár és kihalt volt, majd megfogta a nyakában lévő láncot.
– Szabadság, örökké… - szíve szerint az utolsó szót is odatette volna, de tudta, azzal mindent elrontott volna. A két lánc világítani kezdett, majd egy villanással a nő és fia eltűntek.
Lucius rettegett, rossz előérzete volt. Persze akkor még nem sejtette, hogy jobb lett volna hallgatni felesége aggódó szavaira. Hoppanálva érkezett a Nagyúr rejtekéhez. A sötét folyosókon végighaladva egy tágas terembe érkezett. Körülötte mindenhol halálfalók voltak. Voldemort ott pöffeszkedett egy trónszéken, a szék karfáján pedig Bellatrix ücsörgött. A nő önelégült arcát meglátva Lucius elsápadt. Tudta, hogy veszélyes a nő, de remélte, hogy mégsem annyira, hogy elárulja őket.
– Á, Lucius, kedves barátom, csakhogy ideértél - Lucius meghajolt előtte. – Mondd, minek köszönhetjük, hogy pár napja szinte semmit sem tudunk felőled?
Lucius agya sebesen kattogott, majd úgy döntött belevág.
– Nagyúr, sajnálom, hogy nem voltam a közeledben, de… otthon kellett maradnom.
A kellett szóra Voldemort fölvonta a szemöldökét.
– Kellett? Ugyan miért „kellett” neked otthon maradnod? Tán a drága Narcissa szorított a gyeplőn?
Ezen többen halkan röhögni kezdtek.
– Nem, Nagyúr… a fiam… A fiam eléggé beteg volt, és nem hagyhattam magára – vallotta be.
– Mégis mi baja? Egyébként pedig nem arra való a feleséged, hogy felügyeljen a gyerekre? Ha jól tudom, van egy rakat házimanótok is - fintorgott a férfi, miközben végigmérte a földön térdelő szőkét.
– Uram, azt mégsem hagyhatom, hogy holmi koszos korcs lények nyúlkáljanak a fiamhoz… Ő egy igazi Malfoy, egy aranyvérű!
Voldemort szeme megvillant.
– Tehát a fiad többre való, mint urad és parancsolód? – sziszegte egyre türelmetlenebbül.
– Nem, Uram, pusztán arra céloztam, hogy nem hagyhattam, hogy azok a mocskos lények viseljék gondját a fiamnak. Narcissa már eléggé kimerült, és mint köztudott, eléggé gyönge, így ő is beteg lett - kezdett bele a hazudozásba.
– Tehát mindkettőnek te viselted gondját… ez érdekes. Viszont még mindig nem árultad el, hogy mi baja a fiadnak - Lucius nagyot nyelt.
– Sár… sárkányhimlő, vagyis annak egy változata - Voldemort felvonta szemöldökét.
– Tehát gyógyító is látta őket? – Lucius megrázta a fejét.
– Nem, Uram…
– Ugyan miért nem, ha ilyen betegek? – faggatta tovább Luciust.
– Azért, mert elég nagy szégyen, ha valaki sárkányhimlőt kap aranyvérű körökben. Tudva levő, hogy ezt főleg a varázslények terjesztik - Voldemort fölnevetett.
– Már értem! Tehát szégyellted volna, ha kiderül, hogy a családod betegséget kapott valami korcs varázslénytől. Csak nem félted a posztod, Lucius? – kérdezte összeszűkült szemekkel.
– Én… - Lucius már teljesen kétségbe volt esve. Nem tudta mit tegyen, mint mondjon. Bellatrix lassan tapsolni kezdett, majd fölállt Voldemort trónjának széléről.
– Bravo, Lucius kissé döcögős volt az előadás, de egész jóra sikeredett.
A férfi ijedten kapta föl a fejét.
– Nem tudom, hogy miről beszélsz… - hebegte.
Voldemort előhúzta pálcáját, és meglóbálta a levegőben.
– Ejnye, Lucius. Azt hittem neked több eszed van, mint annak az átkozott Pitonnak. - Fölállt székéből és leguggolt Lucius elé, akinek a keze ökölbe volt szorítva.
– Nagyúr… - próbálkozott Lucius, de Voldemort a szájára tette pálcáját, hogy elnémítsa.
– Csalódtam benned… elárulni engem, minket és az ügyünket. Sohasem hittem volna, hogy az aranyvérű Lucius Malfoy, akinek a családfája az alapítókig származtatható vissza, egyszer… véráruló lesz – vonta meg a vállát. Arcáról eltűnt a kezdeti jókedv, és helyét valami őrült sötétség vette át.
Bellatrix elvigyorodott, pálcájával Lucius álla alá nyúlt.
– Ejnye, Luc csúnya fiú voltál, ezért büntetést érdemelsz, igaz, Nagyuram? – szempilláit rebegtetve nézett Voldemortra, mire az felállt, és átkarolta a nő derekát.
Lucius szeme kikerekedett. A nő önelégülten nézett le rá, majd így szólt:
– Sajnálom, Luc, de attól tartok, hogy most meg kell halnod. Az árulókra nem vár jobb sors. Narcissáról és a fiacskádról pedig majd Én gondoskodom. Haszontalan nővérkém biztos tudott a turpisságodról… neki is fizetnie kell mindenért – végül fölkacagott, és Luciusra küldött egy átkot.
– Crucio!
Lucius, bár iszonyatosan szenvedett,mégsem ordított föl. Bella egyre jobban belelovallta magát a dologba. Voldemort elégedetten nézett kedvenc „tanítványára”. Mikor Lucius a földre zuhant, és már a szájából is vér csurgott,a nő lebiggyesztett ajkakkal nézett Urára.
– Ez így unalmas, nem is vinnyog - panaszkodta a férfinak, mire az legyintett egyet.
– Sokat kell még tanulnod, kicsi Bella, na de ezért vagyok itt. Nem jó mindent egyszerre kiélvezni… hagyni kell belőle másnapra is.
A nő arca felragyogott és értette a célzást.
– Crack, Monstro, vigyétek a cellába, kutassátok át a pálcája után! - Ismét leguggolt a földön fekvő férfi elé. – Hallottad, Luc, holnap újra találkozunk. Remélem, akkor már nem leszel itt egyedül, és kis családod is élvezheti a vendégszeretetünket.
Lucius lehunyta szemét és elvesztette eszméletét.
Ahogy Perselus észrevette ki érkezett, leeresztette a pálcáját, és odasietett a még mindig a földön fekvő nőhöz. Narcissa sírt, keservesen sírt, és persze Draco is. Perselus fölvette a gyereket, majd átadta azt az igazgatónak, aki jobbnak látta, ha Harryvel együtt inkább beviszi őket Perselus szobájába. Narcissa könnyes szemekkel nézett föl a férfira.
– Mi történt? – kérdezte Perselus, mire a nő szipogott párat.
– Már indultunk volna, de akkor felizzott Lucius sötét jegye, és mennie kellett. Azt mondta, mi jöjjünk el, és ne aggódjunk, mert utánunk jön. Perselus nagyon félek, hogy soha többé nem látom a férjem.
Perselus megvakarta a fejét, majd segített talpra állni a nőnek.
– Nézd, Lucius felnőtt ember, tud magára vigyázni, és ha szorult helyzetbe kerül, akkor még mindig ott van a zsupszkulcs…
Cissy tétován bólintott. Ahogy helyet foglalt az egyik fotelban figyelt csak föl Lilyre, aki még mindig aludt.
– Vele mi történt? – kérdezte aggódva.
– Belázasodott… egy kicsit kiborult délután.
Cissy bólintott, majd tenyerébe temette arcát. Perselus elsietett egy nyugtató főzetért. Elege volt aznapra a síró nőkből, és szeretett volna egy kis nyugalmat. Mire visszaért, Cissy már Lily izzadt homlokát törölgette egy vizes ruhával. Ezen elvigyorodott, de gyorsan rendezte arcvonásait. Odasétált a nő mellé, majd átnyújtotta neki a fiolát.
– Köszönöm!
– Nincs mit – válaszolta Perselus.
– Hol van Draco? – kérdezte kissé feszülten, mire Perselus a szobája felé mutatott. Cissy és ő is az ajtóhoz sétáltak, majd bekukucskáltak rajta, mivel túl nagy volt a csönd. Harry és Draco is az ágyon feküdt a takaró alatt, Dumbledore pedig egy odabűvölt hintaszékben ülve mesélt nekik valamit. Cissy elmosolyodott a látványon, Perselus viszont sejtette, hogy valami turpisság van a dolog mögött.
– Itt a vége fuss el véle, a Tiltott Rengeteg közepébe.
Draco már aludt, és Harry is egyre laposabbakat pislogott. Albus még egy figyelő bűbájt küldött a gyerekekre, majd fölállt. Zavartan elmosolyodott, mikor rájött, hogy lebukott.
– Oh, hát ti mióta vagytok itt? – kérdezte szórakozottan.
– Csak most figyeltünk föl a túl nagy csöndre. Mondd, mit használtál ellenük? – kérdezte kíváncsian Perselus.
– Semmi különöset, csak egy altató bűbájt, de az csak három éves korig hat, és akkor sem rögtön. Először elálmosítja a gyerekeket, majd azok szépen elszunnyadnak – magyarázta, mintha csak egy tanórát tartana.
– Aha, alkalomadtán tanítsd meg nekem is…
Albus elmosolyodott, majd kiterelte őket a szobából.
– Tehát Lucius nála van… ez igazán aggasztó – vallotta be az öreg.
– Dumbledore professzor, mi van ha megöli? Mit kezdjek a férjem nélkül? Én nem… nem tudok nélküle élni! – szipogta a nő.
– Nyugodjon meg, kedves Narcissa, én bízom abban, hogy Lucius megoldja a helyzetet. Viszont ha huszonnégy órán belül nem jelentkezik, akkor elindítjuk a zsupszkulcsát.
– De mi van, ha leszedték róla? Abban az esetben még annyi esélye sem lesz megszökni! – tiltakozott a nő.
– Cissy, ha a láncot leszedték a nyakából, akkor az egyenlő azzal, hogy a férjed már halott. – Perselus tudta, hogy túlságosan is keményen fogalmazott, de már nem volt mit tenni.
Albus bekísérte a síró nőt a hálóba, majd megnagyobbította az ágyat és odafektette. Narcissa nem tiltakozott, és bár még csak öt óra körül járt az idő, gyorsan elnyomta az álom.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
ez de gáááááz....egész idő alatt görcsbe volt a gyyomrom hogy mi lessz xDDD am nagyon bírom az írásaid...állatiak,cukik és humorosak!!! <3
Nagyon örülök neki, hogy ennyire tetszett :D Remélem a többi is legalább ennyire tetszik majd. :)